nagyon ritkán tömegközlekedem, semmi elvi oka nincs, agorafóbiám sincs, szimplán jobban szeretem, ha nem állnak sokan a privát szférában, főleg az ingerült, kedvtelen, unott rögvaló szomorít el, hogy nulla kedvesség sincs az emberek nagy részében, udvariasság az idősekkel, kismamákkal, kisgyerekekkel szemben, vagy akár olyan parányi apróságok, hogy azt mondják, elnézést, ha telibe tapossák és lábtörlőnek használják a lábad és könyökkel verik le a fél veséd, de nem ragozom, mindenkinek ismerős helyzetek.. olyan korban élünk, amikor a kedvesség sajnos kiment a divatból, ez van..
ma mégis felszálltam a metróra, messzire kellett mennem munka ügyből kifolyólag, a szokásos séta nem volt opció.. útközben gondolkoztam, hogy így nagy ritkán akár még érdekes is lehet ez az élmény, moziztam az utazó közönséget és merengtem mindenfélén.. hazafelé egy vak fiúra lettem figyelmes.. elméláztam, hogy milyen lehet színek nélkül élni, nem látni azt a sok szép dolgot, ami körülvesz minket, máshogy érzékelni mélységet, magasságot, milyen szuper éles és kifinomult lehet a többi érzékszervük, hogy a vizuális úton nyert információkat máshogy pótolják? nekem sosem sikerült például a bankjegyeken kitapintani a Braile-jeleket, pedig nincs rinocéroszbőr az ujjaim végén, de biztosan sok ilyen jellegű információt veszítek automatikusan a látásom által..
egy megállónál szálltunk le és mivel elég elveszettnek tűnt, felajánlottam neki, hogy segítek a felszínre jutni, ha elfogad egy kezet.. belém karolt és elkísértem az aluljáró kijáratán a lépcsőig.. közben azon gondolkoztam, vajon ő hogy áll az ilyen történetekhez? sokszor elhangzik, hogy a fogyatékos emberek nehezen viselik, ha pátyolgatni akarod őket fogyatékosságukban, mintha rászorulók lennének, miközben önállóan is meg tudják oldani a helyzetet.. úgy tűnt, ez a fiú ki volt békülve magával és a világgal, vevő volt a kedvességre.. amíg ezen filózgattam kb. 2-3 méterre a lépcső kezdete előtt megtörte a csendet és megszólalt, köszönöm, innen már egyedül is kitalálok.. menet közben a botja a kezében volt, nem pásztázta vele a földet, a talpával érzékelhette a számára ismerős helyet, meg is lepődtem a mondatán, de úgy voltam vele, ő tudja legjobban, neki mire van szüksége..
valahogy a jelenetről automatikusan a terápiás kapcsolatok jutottak eszembe.. ott is elkísérsz és támogatsz valakit egy számára nehéz szituációban, ahol jó, ha van mellette egy másként ‘látó’, érzékelő ember, akire tud hagyatkozni, ha netán szüksége van rá, de ha már elég erős ahhoz, hogy menedzseljen egy számára ismerős helyzetet és nélküled is boldogul a nagyvilágban, akkor elengedheted a kezét.. elköszöntünk egymástól, kezében a botjával elkezdte kitapogatni az aluljáró kövezetét és a lépcső felé vette az irányt nyílegyenesen.. szememmel követtem, amíg felér, aztán a dolgomra indultam..
közben cikáztak a gondolataim a téma körül és egyszer csak beugrott egy két évvel ezelőtti esős nyári történet, amikor egy vak kislányt láttam egy kereszteződésben téblábolni.. odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, merre szeretne menni, tudok-e segíteni? drogériát keresett, aminek a bejárata előtt állt egyébként, de felújítás miatt zárva volt.. jeleztem neki, hogy ez a probléma, majd megkérdezte, hol van a legközelebbi? mondtam neki, hogy úgy 2 villamosmegállónyira.. merre induljon a villamoshoz? gondoltam, eligazítom, de rájöttem, hogy a közelebbi megálló egy komplett akadálypálya a híd miatt, lépcsők labirintusa, patkák dzsungele, így mondtam neki, elkísérem a következőhöz, ami könnyen megközelíthető és nem sokkal van messzebb.. menet közben beszélgettünk mindenféléről, mondtam, hogy a villamos elején fogunk felszállni, mert ha ott leszáll, akkor csak egy zebrán kell átkelni és már ott is van, hasonló okosságok..
felraktam a villamosra, majd búcsúzóul megkérdezte, hogy csinálom, hogy egyfolytában mosolygok? egy pillanatra meglepődtem, honnan tudja, hiszen nem látta? hallotta a hangomon egész úton, jött a válasz.. mondtam, hogy részemről ez nem volt nehéz mutatvány, hiszem ő is végig mosolygott, így kvittek vagyunk, tudja ő is a titkot! 🙂 úgy tűnik, az igazán lényeges dolgok látás nélkül is utat találnak a lélekig..
egy pillanatra átfutott az agyamon, vajon őket több kedvesség, segítőkészség éri-e a társadalom részéről, mint egy látással rendelkező átlagembert? remélem, igen.. mindenesetre nagyobb bizalom is kell egy vadidegennel szemben, hogy merjed kísérőnek választani, ha felajánl egy segítő kezet, vagy talán ez is csak illúzió, mint a fizikai burok és a vizuális fantáziák?!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: