az agresszióról..

ahányan vagyunk, annyiféle képen gondolkodunk a témát illetően.. elég, ha csak az utcán jártunkban-keltünkben kicsit körbenézünk, az utóbbi időkben egyre markánsabban jelenik meg az agresszió mindenféle formája, valahogy a tűrésküszöbünk jóval alacsonyabb, mint az elmúlt években, a megélhetési problémák, társadalmi nehézségek élezik automatikusan az egymás iránti intoleranciát és az elfogadás hiányát..

az agresszió ősi ösztön, amit a múltból hozunk, szükséges az életben maradáshoz, ahogy Jack London is írta a Vadon szavában: ölj, vagy megölnek, falj, vagy felfalnak.. a nagyhal megeszi a kicsit, a ragadozók köztünk járnak és még hosszasan lehetne sorolni, ki hol is áll pontosan az emberiség táplálékláncában.. szóval a jelenség megkerülhetetlen, a vérünkben van, egyidős a fáról lemászó mókuscickánnyal és mindenféle majomőssel.. hogy konstruktív vagy destruktív formában éljük-e meg a felénk irányuló agressziót, az viszont nagyon nem mindegy.. az ősember mielőtt vadászni ment, engedélyt kért az istenektől az agresszióra, gyilkolásra, tehát tudta, hogy elhatalmazás kell ahhoz, hogy indokolt legyen a vérengzés, és siker esetén áldozatot mutatott be köszönetképpen, volt egy szertartása, keretrendszere az indulatos megnyilvánulásnak.. ma már ez nem történik meg, így az agresszió egyszerre konstruktív és destruktív formában is jelen lehet..

agresszióban az emberi szervezet ú.n. adrenR hormont termel a veszély hatására, amit ha nem éget el testünk, akkor felhalmozódása negatív hatást eredményez.. a klasszik ‘üss vagy fuss’-dilemmában eredetileg mindkét kimenetelnél volt fizikai aktivitás, az erőfitogtatásnál a gyomorhorog, a menekülésnél a sprintelés, ami elégette a hormont, így nem okozott problémát.. napjainkban azonban megnövekedett a vélt vagy valós támadási helyzetek száma, már sokkal szofisztikáltabban kerülünk áldozati szerepbe, nincsenek konkrét fogvicsorgató helyzetek, de a láthatatlan agresszió is az adrenR indokolatlan termelődését okozza.. a főnökünkkel egy vitás helyzet kapcsán se a tényleges futás, se az ütés nem reális opció, így fizikai válasz híján jobbára bennünk maradnak a vegyületek.. ezeket aztán a konditeremben/futópályán/jógamatracon elégetjük, vagy hazavisszük és egy piszlicsáré ügy kapcsán konkrét kiváltója helyette valaki másra zúdítjuk dühünket, frusztrációnkat, akit erőből talán könnyebben lenyomunk..

hogy a saját agressziónkkal hogyan bánunk, másokon vezetjük-e le vagy önmagunk felé irányítjuk és elfojtás formájában szorongást generálunk belőle, az sokféle belső működési mechanizmustól függ.. az összes szituációban mégis a tettes-áldozat dinamika a közös.. a születés természetéből adódóan mindenki áldozati szerepből indul, maga a születés és körülményei is traumatizálhatnak, vagy olyan események, mint hogy nem igény szerint szoptatnak, cirógatnak a szüleid, nem a saját szükségleteid szerint bánnak veled, ezek mind-mind problémaforrást jelenthetnek a későbbiekre.. ehhez képest a bántalmazás, elcsattanó pofonok, veszekedések jóval kézzel foghatóbb, egyértelmű jelei az agressziónak.. mégis ami mindegyik megnyilvánulásban közös, az a tehetetlenség érzése, ami automatikusan áldozat szerepet indukál.. ráadásul a tehetetlenség érzése sokszor a természetes védekezési ösztön teljes feladását is eredményezheti, ami minél korábbi fejlődési szakaszban sérül, annál nehezebb újra előhívni a terápia során..

néhány fontos kérdést érdemes végig gondolni a téma kapcsán:

1. Hogyan lehet felismerni, hogy bántva vagyunk?

2. Milyen helyzetekben vagyunk bántva?

3. Hogyan tudjuk megvédeni magunkat ezekben a helyzetekben?

a bántalmazásnak és agressziónak nagyon sokféle, szofisztikált megnyilvánulási formája van.. minden olyan helyzet bántalmazásnak minősül, ahol az ember ki van szolgáltatva valaki másnak, legyen szó fizikai/verbális vagy bármilyen egyéb agresszióról, például gazdasági kiszolgáltatottságról.. a bántalmazottságban sokszor a felismerés a legnehezebb, az áldozatok nem érzik, hogy kiszolgáltatottak lennének, természetes nekik az adott helyzet és fel sem merül bennük az agresszor helytelen viselkedése.. egy kék-zöld monoklit, zúzódást a környezet is jóval korábban észrevesz, mint egy szavakkal okozott bántalmazást, megalázást, semmibe vevést, kritizálást és egyéb lelki sérüléseket a szívünkben, esetleg egy teljes gazdasági ellehetetlenítést, az önrendelkezés korlátozását.. az áldozatok sokszor beazonosulnak az agresszorral vagy teljesen láthatatlanok az adott szituációban..

az áldozati dinamikából úgy tudunk kilépni, ha felismerjük saját igényeinket és képviseljük is azokat.. ha ezt megtesszük és ki merünk állni saját érdekeinkért, azt környezetünk támadásként éli meg és automatikusan úgy kezeli, hogy tettessé, agresszorrá lépünk elő.. nagyon gyakran előfordul, hogy egyszerre vagyunk tettesek és áldozatok is egyben.. például leordítunk valakit, majd heves mea culpázások közepette kérünk tőle bocsánatot, hogy jajj, ne haragudj, nem úgy értettem.. vagy indulatosan viselkedünk valakivel, másoknak pedig behódolunk és mindent benyelünk..

a cél a cselekvőképesség elérése, amikor észreveszem, ha bántani akarnak, de nem megyek bele a játszmába, nem válok se tettessé, se áldozattá, hanem cselekvőképes felnőttként reagálok a szituációra.. ahogy az áldozat szerep, ugyanúgy a tettes szerep is kényszerpálya, az agresszióra agresszióval reagálunk és a lánc folytatódik..

egy terápiás folyamatban tehát elsődleges cél a bizalom építése, olyan környezet és kapcsolat kialakítása, ahol az áldozat nyugodt körülmények és biztonságos keretek között szembesülhet saját bántalmazottságával anélkül, hogy ez bármilyen további körülményekkel járna.. ez évek munkáját is jelentheti, sokszor annyira mély a seb, hogy teljes azonosulás van az agresszorral, vagy olyan szintű lehasítás, hogy az áldozati szerep felismerése a legnehezebb.. ha ezt sikerül felfedezni, akkor kezdődhet erőnk és indulataink, érzéseink megélése, saját reakcióink finomhangolása..

mondd el, mik a saját élményeid, tapasztalataid a témában! 🙂