“Halottak közé megyek, csöndesen kell beszélnem. Néhányan e halottak közül meghaltak számomra, mások élnek mozdulataimban, fejformámban, ahogy cigarettázom, szeretkezem, mintegy az ő megbízásukból eszem bizonyos ételeket. Sokan vannak. Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak.
Anyám családjával későn kezdtem rokonságban élni, egy napon hallottam hangjukat, mikor beszéltem, láttam mozdulataikat, mikor köszöntem, fölemeltem a poharat. Az egyéniség, az a kevés, ami újat az ember önmagához ad, elenyésző az örökség mellett, melyet a halottak hagynak reánk. Emberek, kiket soha nem láttam, élnek, idegeskednek, alkotnak, vágyakoznak és félnek bennem tovább.
Arcom anyai nagyapám mása, kezemet apám családjától örököltem, vérmérsékletem valamelyik anyai rokonomé. Bizonyos pillanatokban, ha megsértenek vagy gyorsan határoznom kell, valoszinűleg szó szerint azt gondolom és mondom, amit egyik nagyapám gondolt a morvaországi malomban, hetven év előtt.” Márai Sándor
Halottak napja, temetőzés, országjárás, sírok takarítása a megfáradt színes levelektől és csendesen rothadó avartól, mindenhol mécsesek pislákoló lángja este, mint Szent-János bogarak apró fényükkel megvilágítják a fejfákat és sírköveket, amik egy-egy sorsnak állítanak mementót. Egyik nagyapámat sem ismertem, mindketten jóval a születésem előtt meghaltak, a temetőzés elég korán életem része lett így Mindenszentek táján. Mindez egy országot átívelő utazással is egybe lett kötve, vissza a gyökerekhez, az ősökhöz leróni a kegyeletet.. Gyerekként leginkább arról szólt számomra a történet, hogy végre együtt lehettünk az unokatesókkal, akik a szélrózsa különböző irányaiból Halottak napjára mind visszatértek a nagyszülői házhoz. Gyerekként ment az egész napos hancúrozás, óriás wirtshaft, és újra élettel teli zsivaj töltötte meg özvegy nagyanyám nagypolgári lakásának ódon falait.
Aztán ahogy növekedtünk, jött a zavarban levés időszaka. Az eszméléssel együtt látva mindenki megrendülését a sírok tövében furcsa érzések rohantak meg. Itt vannak az ősök, akikről csupa szépet s jót mesél mindenki, megy a nosztalgikus storyzgatás a régi szép időkről, amikor még ők is velünk voltak ebben a földi világban, szülők, nagynénik, nagybácsik elmorzsolnak egy-egy könnycseppet, én pedig semmit sem érzek. Egyrészt nem volt az elhunytakkal közvetlen kapcsolatom soha, így miért is lenne utánuk hiány gyereklelkemben? Másrészt mégis ahogy József Attila fogalmaz a Dunánál-ban: “mert az őssejtig vagyok minden ős”, az én életem mégis valahol belőlük van, onnan táplálkozik, nekik köszönhető. Ez a fajta kettősség pedig valami nagyon furcsa belső feszültség-elegyet generált már gyerekkoromban is, úgy éreztem, nem tudok adekvát választ adni a szituációra, a többiek reakcióit elnézve sokkal megrendültebbnek kéne lennem valahogy, de nekem mégsem megy..
Ahogy egyre idősebb lettem jöttek a saját halottak, akikkel már volt élő kapcsolatom korábban, és haláluk valódi űrt hagyott maguk után. A kötődéstől sokkal élőbb lett a veszteség élmény és a gyász, sokszor attól függetlenül, hogy milyen közel álltak hozzám. A 94 éves imádott nagyim hosszas betegség utáni elvesztése valahogy sokkal inkább az élet része volt, mint a kortársaimat ért autóbalesetek és hirtelen halálok. Utóbbiak valahogy jóval megviselősebbek és arconvágósabbak voltak, talán a saját sebezhetőségemmel szembesítettek, talán hiányzott az elbúcsúzás? Nehéz volt elengedni őket.
Nem szeretünk beszélni a Halálról, valahogy megpróbáljuk minél inkább kerülni a témát, kívül került a kultúránkon, a mindennapi életen, kínosan érint minket, elbagatelizáljuk a jelentőségét, szőnyeg alá söpörjük, nem akarunk tudomást venni az elmúlás tényéről, tabutémát csináltunk belőle. Hajhásszuk az örök fiatalságot, a halhatatlanságot, mintha skandallum lenne megöregedni, kézzel-lábbal tiltakozunk az idő múlása ellen, és ez valahogy ma leginkább stresszfaktorként része az életünknek, mintsem természetes velejáróként. A sok generációs családokban teljesen természetes volt, hogy időnként egy-egy öreg meghalt, apukám is látta felravatalozva a nagymamáját és virrasztott mellette az egész család, de ilyesmit testközelből ma már nem igen tapasztalunk. Eltávolodtunk a témától.
A Halottak napja mégis minden évben egy alkalom, amikor ha nem is szívesen, de szembesülünk saját sebezhetőségünkkel, a fizikai burok múlandóságával és adunk magunknak lehetőséget a gyászra, a veszteség fájdalmának megélésére, emlékezésre. Ahogy egyre jobban távolodunk a halál jelenségének természetes elfogadásától, próbáljuk életünkbe behozni saját halhatatlanságunkat, úgy nő bennünk a belső feszültség, szorongás, aminek legfőbb kiváltó oka tudat alatt a halálfélelem.
Nemrég elkezdtem egy gyászcsoportvezető képzést, ahol érdekes módon sikerült egy nyitott, mégis emberközeli megközelítést, értelmezést megtapasztalni és bár furcsán hangzik, amikor a harmincas éveim közepén egy dossziét állítok össze halálom esetére, amely mindenféle hasznos és gyakorlatias dolgot tartalmaz az életemről, amikről a hétköznapokban nem beszélek a közvetlen környezetemnek, de mégis valahol azáltal, hogy szembesülök ezzel, elfogadhatóbb lesz az elmúlás és végesség úgy általában.
Ma sok szeretettel gondolok azokra, akik fontosak, de már nincsenek velünk ebben a dimenzióba, mindegyiküknél van egy darab a szívemből, gyújtok értük egy gyertyát és hálával gondolok rá, hogy kaphattam tőlük. Emlékük szívünkben örökké él..
Sok-sok szeretettel Mincikének, Klárának, Dávidnak, Zsombinak és az ismeretlen ismerős ősöknek..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: