– mondta Anyukám valamelyik nap egy telefonbeszélgetés végén, amikor az éppen aktuális gavallérhoz fűződő kapcsolatom apropóján ellátott anyai jó tanácsokkal. Nagyon kellett mosolyognom, mert se Ő, se én nem vagyunk a “gyenge nő” kategória, már ha létezik egyáltalán ilyen címke/meghatározás, amit időről időre emberek szeretnek előhúzni a bűvészkalapból és bedobni a köztudatba..
A felvetésének számomra két üzenete is volt. Egyrészt nagyon megütötte a fülemet a “csinálj úgy” kifejezés. Tudom, hogy társadalomban élünk, tudom, hogy vannak elvárások, tudom, hogy vannak szerepek és legfőképpen nagy csomó gondolat, amit emberek társítanak férfi-nő dimenziókhoz, idealizálnak, jónak gondolnak, belemoziznak a másikba, projektálnak rá, és hosszasan sorolhatnám, hogy még mi mindent csinálnak. Ahogy a vicc is mondja, a párkapcsolatokat tönkretette a média, a lányok a romantikus Disney-herceget várják fehér lovon, a fiúk pedig a pornós fehérmájú, bevállalós kurvát és ennek a két halmaznak ritkán van közös metszete, így a csalódás garantált mindkét oldalról.
Szóval vannak ezek a fránya elvárások, amiknek többé-kevésbé próbálunk megfelelni, igyekszünk minél vonzóbb színben feltűnni a másik előtt, hogy elnyerjük rokonszenvét. Ez egy szintig teljesen normális és tulajdonképpen bele is fér a pakliba, hogy az ember szeretne jó színben feltűnni. A dolog ott kezd el veszélyessé válni, amikor túl nagy a szakadék a valós énünk és a megfelelésből eljátszott szerep között. Minél nagyobb a távolság, annál nagyobb a belső feszültség és szorongás, hiszen egy életen át iszonyú fárasztó szerepet játszani és ott van még a lelepleződés félelme is, hogy a csillogó cukormáz alól aztán egyszer csak előkerül a romlott sütemény. Szóval azt gondolom, hogy a “csinálj úgy, mintha” nekem nem járható út. Nagyon sokat és keményen dolgoztam azon, hogy kiderítsem, ki is vagyok én valójában, mindenféle szerethető és kevésbé szerethető tulajdonságommal együtt, hogy kapcsolódni tudjak a saját szükségleteimmel és megengedjem magamnak azt a ‘luxust’, hogy önmagam legyek. Egy kapcsolat hajnalán persze nagy a kísértés, hogy a rózsaszín köd fogságában az ember lánya kövesse régi mintáit és igyekezzen megfelelni mások elvárásainak, de a dinamikát ismerve folyamatosan résen vagyok, nehogy belecsússzak túl mélyen ebbe a csapdába.
A másik része a történetnek a “gyenge nő”.. Aki ismer, az tudja, hogy sok minden vagyok, de gyenge az biztosan nem. Fekete bárányként ez nehéz is lenne, hiszen ők a nyáj legerősebbjei, akik elbírják a normától/normalitástól való eltéréssel járó súlyos terheket. A lázadás és az átlagtól való különbözés nem kis feladat, kivülállósággal, meg nem értettséggel párosul, nehéz kereszt folyon mások nyelvének köszörűköveként élni a mindennapokat, amikor folyton csak a bántást kapod, hogy miért nem vagy olyan eminens tanuló, mint a szomszéd Juliska, miért nem mentél férjhez és szültél 5 gyereket, mint a távoli unokatestvéred, vagy éppen csak miért nem jársz decens kiskosztümben dolgozni, mint minden jó házból való úrilány? Ezek persze csak a felszín, ennél jóval övön alulibb, bántó bugyrokat is megjár az ember. Nem vagyok szabályos, szeretem a saját utamat járni, még ha súlyos sziklák, meredélyek és mély szurdokok is szegélyezik, nem szeretném kihipózni a fekete bárány jelmezt, mert elbírom és szeretem is.
Ettől függetlenül kifejezetten sebezhető vagyok, hiperérzékeny és igen, intenzíven megélem nem csak a boldog órákat, de a nehéz perceket is. Ahogy az egyik jóga gurum mondta: “right way is the hard way!” Bele kell menni a dolgokba, mese nincs. És azt gondolom, hogy magadat adni a legbátrabb dolog. Nem eljátszani mások kedvéért a hattyú halálát, hanem felvállalni a valós érzéseidet. Hosszú évek kemény munkája van abban, hogy tudjak kapcsolódni a valós érzéseimhez, hogy azokat ki tudjam fejezni mások számára és ne erőszakoljak magamra olyan szerepeket, ami nem én vagyok. Bennem is bennem van az úgy nevezett “gyenge nő”, sebezhető vagyok és nagyon tudnak bántani a szenzitivitásomból, érzékeny receptoraimból adódóan, és néha kifejezetten jól esik egy erős férfi karjaiban megnyugvásra lelni, kisírni a bánatomat a vállán. Szabadnak érezni magam mellette, hogy megmutathatom ezt az oldalamat is, mert biztonságban érzem magam a sebezhetőségből adódóan, nem kiszolgáltatva.
A párkapcsolat partnerek szövetsége és ha minden jól megy, akkor belefér mindkét oldalról, hogy erősek és gyengék is legyünk egyaránt, mert a kellő pillanatban ott van a másik és megtart, de ehhez az kell, hogy tudjunk önmagunk lenni és bátran kapcsolódjunk az érzéseinkhez, szükségleteinkhez és azokat kifejezésre is tudjuk juttatni. Kemény meló gyengének lenni, felvállalni saját magad, sok bátorság kell hozzá!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: