Ida

moziban voltunk M-val, szeretjük a sújtó történeteket, mélyen megérintő drámákat, lelki nyomort és nehéz, fajsúlyos kérdéseket boncolgató témákat, szájbarágós hálivúdi cukorszirupra sosem járunk, nem mintha néha ne lenne jó agyat radírozni, de a mozitól általában nem ezt várjuk.. így esett a választásunk egy lengyel-dán filmre, ami egy fiatal lányról szól, akit apácák nevelnek novíciaként, mióta csak az eszét tudja, szigorú szabályok, fegyelmezett, visszafogott életvitel, puritán keretek közepette, amikor a fogadalomtétel előtt a rendfőnökasszony behívja a szobájába és felszólítja, hogy keresse fel egyetlen élő rokonát, nagynénjét.. előre szólok, hogy aki szeretné megnézni a filmet, az ne olvasson tovább, mert le fogom lőni a poént, ugyanis épp arról szeretnék néhány gondolatot megosztani..

a lány nem tudja mire vélni a különös kérést, meg is rökönyödik a helyzeten, de mivel engedelmességre nevelték, nem kell neki kétszer mondani, mi a teendője, útra kel, hogy meglátogassa Wanda nénit.. a találkozó a hervadó korban járó, ám még mindig buja vágyainak élő, férfiakat lépten-nyomon csábító, hedonista életvitelt folytató nagynénivel sok meglepetést tartogat, fájdalmas családi történetekről hullik le a lepel, zsidó gyökerekre, bujkálásra, méltatlan körülmények közötti gyilkosságra, elmúlásra derül fény.. mélységes fájdalom és veszteség veszi őket körül és hozza mégis közelebb őket egymáshoz..

Ida élete egyik napról a másikra 180 fokosfordulatot vesz, a zárda merev, világtól elzárt, egyszerű és puritán erkölcsű falai közül hirtelen bekerül a nagyvilági, szenvedélyes, öntörvényű, kemény ügyészi pályafutással bíró tanti életébe, mulatók, lokálok, presszók ócska kocsmák, üres, örömtelen bódult egy éjszakás numerák és férfiak világába.. a rengeteg új élménytől és impulzustól felzaklatva tér vissza megszokott környezetébe, ahol arra jut végül, hogy nem áll még készen a fogadalom letételére, hogy életét Krisztusnak szentelje.. a nagynéni váratlan öngyilkossága azonban újra kicsalogatja megszokott, búra alatti világából a másik valóságba, ahol esetlenül mozogva úgy viselkedik, mint a kislányok, amikor belebújnak anyjuk ruhájába, felveszik a gyöngysorát, fülbevalóját, kigyönyörűzik magukat, rúzsoznak és körömlakkoznak, csetlenek-botlanak a minden szempontból túlméretezett tűsarkúban.. kipróbál mindent, amit addig nem, cigaretta, vodka, mulatók, majd a korábban megismert és megkedvelt szaxofonos karjában köt ki.. a fiút már előzőleg is lenyűgözte a lány ártatlansága és tisztasága, fülig belehabarodott a kislányba, így az ágyban egymás karjaiban fekve megkéri Idát, tartson vele és jazz bandájával Gdanskba a tengerpartra koncertezni..

“- És aztán mi lesz? – kérdezi Ida.

– Veszünk egy kutyát.

– Aztán?

– Összeházasodunk.

– Aztán?

– Gyerekeink lesznek.

– Aztán?

– Kezdődnek a gondok..”

a párbeszédnek ezzel vége is.. a követő jelenetben azt látjuk, hogy Ida újra kendőjében és novícia ruhájában becsukja maga mögött Wanda tanti lakásának ajtaját és visszamegy a rendház megszokott, védelmet adó búrája alá..

sokszor halljuk, hogy mozdulj ki a komfort zónádból, járt utat járatlanért hagyj el, de vajon hogy van ez a valóságban?  ahogy egy kedves volt kolléganőmmel és barátommal beszélgettünk erről még a nyáron, mennyire nem is olyan egyszerű ez élesben.. az ismert terep biztonsága sokszor mocsárként visszahúz minket az ismeretlen lehetőségektől.. hányszor van az, hogy tudjuk, valamit úgy csinálunk, ahogy nekünk nagyon nem jó, és bármennyire is szorít minket a béklyó, mégsem teszünk másképp ezredszerre sem , mert a biztos rossz is jobb, mint az ismeretlen?! nem olyan egyszerű csukafejest ugrani egy látszólag feneketlen mélységű szakadékba, és ez valahol érthető is..

rengetegszer választjuk a biztos szorongást és félelmeinket, ahelyett hogy megtennénk bizonyos lépéseket.. szerencsére a Zélet néha belekényszerít minket a dolgok meglépésébe, és olyankor eszmélünk rá, hogy bár nem rózsaszín lányregény és flitter-glitter minden, de valójában félelmeink mennyire nem is valósak, csak mi nagyítottuk fel az ismeretlent..

ahogy Feldmár mondaná: “Bátorság, gyakorolni!” – néha nem árt, ha ‘fejből’ is kényszerítjük magunkat a látszólag kellemetlen szituk meglépésére, és alkalom adtán meglépjük a teljesen őrültségnek tűnő lehetetlent is.. sokszor figyelmeztetem magam én is nehéz döntési helyzetekben erre, hogy bátran merjek lépni, mert bízom a Zéletben, hogy a kellő pillanatban azt kapom, amire a legnagyobb szükségem van és minden úgy van jól, ahogy van..

szeretettel Máténak és Zsófinak.. 🙂