nemrég voltam egy szakmai beszélgetésen, a témát a Holochaust emlékév és a 70. évforduló adta, három neves előadó is beszélt a téma különböző pszichológiai aspektusáról.. a 20. század mindannyiunk családjára markánsan rányomta a bélyegét, akár zsidó, akár keresztény családban nőttünk fel, a világégések, ’56, diktatúrák és egyéb nehéz történetek hatásai, energetikai lenyomatai a mai napig bennünk vannak, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem.. a rengeteg megpróbáltatás, értelmetlen veszteség és halál minden családban otthagyta a nyomát, mindenhol vannak világháborús hősök, áldozatok és titkok egyaránt.. az ott történt borzalmak mindenki életét megpecsételték, még ha látszólag a ‘szerencsés’ túlélőkhöz tartoztak is..
a családállításban egy úgy nevezett tudó mezőt, még tudományosabban ‘morfogenetikus’ mezőt (Ruppert Sheldrake) használunk terápiás térként, amit Bert Hellinger családi léleknek hív. ebben a mezőben kapcsolódnak az egymással összetartozó lelkek, energiák, akik vagy családi kötelékek, vagy egyéb dinamikák folytán (pl.: tettes és áldozat automatikusan kapcsolódik) részei lesznek a nagy egész energetikai rendszernek. ez a mező nagy csomó információt tárol, nemcsak tudatos tudást, hanem tudattalant is. mindenkinek megvan a helye és megvannak a különböző törvényszerűségek is, ami alapján a kölcsönhatások működnek. a gubanc általában ott kezdődik, ha valakit kirekesztünk, megtagadunk, nem veszünk róla tudomást és ezáltal kizárjuk a rendszerből. ilyenkor vákuum keletkezik, ami automatikusan beszippant oda valaki mást az utódok közül, aki átveszi a hiányzó családtag helyét és beazonosul vele, felveszi az ő sorsát. ez nem tudatos döntés, ezért is nagyon nehéz teher, ami gúzsba köti az utódok életét és megakadályozza, hogy a sajátjukat éljék.
a titkok tehát mérgezik az egész család energetikáját. a világháborúk kapcsán például egészen nyilvánvaló, hogy akit besoroztak katonának, az előbb-utóbb embert is ölt, nem azért, mert gonosz lélek volt, hanem mert másként nem élhette túl a harcot.. a túlélési ösztön pedig nagyon komoly belső erő.. nem feltétlenül kell közvetlen közelharc ahhoz, hogy az ember gyilkosnak érezze magát. ha ledob egy bombát, vagy csak kiszámolja a becsapódás szögét, akkor ott is százak halhattak meg, amivel mindenki tisztában volt, még ha konkrétan nem is ő húzta meg a ravaszt.. de sokan voltak olyanok is, akik ‘csak’ vasutasok voltak és irányították a deportáló, munkaszolgálatos vonatokat, ahol tudat alatt szintén megjelenhet a bűnrészesség érzése emberi életek kioltásában.. nagyon sok nőt megerőszakoltak, sokszor akár rokonok szeme láttára, ahol egyrészt stigmatizáció és mélységes szégyenérzet van a mélyben, másrészt a passzivitás morális kérdése is felmerül azokban, akik mindezt végignézték.. borzasztó történetek, nagyon nehéz emberi sorsok, ahogy A kőszívű ember fiaiban fogalmaz Jókai, “lélekcserélő idők jártak”, sokan tudták, hogy morálisan támadható, amit tesznek, de a túlélésért mégis megalkudtak belső elveikkel és tették, amit tenniük kellett, gyilkosság ide, erőszak oda.. hosszasan lehetne sorolni a családi tragédiákat, de az jól látszik, hogy ebből senki sem maradt ki, függetlenül bármilyen vallási, politikai vagy egyéb hovatartozástól..
pontosan a történtek végtelen súlya és felfoghatatlansága miatt aztán ezekről a dolgokról senki sem beszélt, annyira fájt, hogy csak lehasítani lehetett a megemészthetetlent, szőnyeg alá söpörték a borzalmakat és próbáltak túlélni a hétköznapokban a bűntudattal, szégyennel, meghasonulással.. tabu téma lett az összes szörnyűség és tragédia, annyira irtózatosan fájt és égette a lelkeket.. ahogy drága nagymamám fogalmazott mindig diplomatikusan: “Azok nehéz idők voltak, gyerekeim!”
a rendszer azonban úgy működik, hogy amíg nincs helye a történteknek, nem merünk szembe nézni velük/fájdalmukkal és csak a titok van, addig nem is oldódik a feszültség.. az utódok alkoholizmusba menekülnek tudat alatt, hogy a delíriumban ne kelljen látni a borzalmakat, vagy promiszkuitással próbálják jóvá tenni az apák bűnét és reprodukálják számolatlanul az utódokat az áldozatok helyett, anorexiásak lesznek, hogy a nemi jellegek ne jelenjenek meg és ne legyenek kitéve újabb támadásnak, ezer és egy válaszreakció van a rendszerben lezajlott drámai élményekre, ami mögött sokszor generációkkal korábbi traumák fel nem dolgozott fájdalma van..
hogy miért is kell ezekkel foglalkoznunk, az innentől kezdve elég jól látszik.. vannak problémák, amelyek pszichodinamikája a személyiségünkből fakad, mi magunk vagyunk a megoldás a problémára, de mivel az egyén közösségben él és mindenféle rendszer, köztük a családi rendszer részese is, így annak energetikája is erősen hat rá. vannak olyan problémák, elakadások, minták egyéni szinten, melyek gyökere ezekben a transzgenerációs traumákban rejlik, és a gyökéren keresztül nem a megfelelő táplálékkal, hanem a mérgező fájdalommal szívjuk fel magunkat.. úgy nevezett pszichológiai taposóaknákon járkálunk.. a lélek célja, hogy korrigálja a múltbeli hibákat, helyreállítsa az egyensúlyt, a traumát, blokkolt energiát feloldja, és ehhez a probléma megismétlésén át vezet az út..
hogyan hatnak a múltbéli családi történetek a generációkra?
az első generáció, aki megélte a konfliktust valójában: bezárják ezeket a traumákat egy mentális kriptába, mert annyira szélsőséges, fájdalmas és felfoghatatlan ami történt, hogy egész egyszerűen képtelenség feldolgozni a borzalmakat, lehasítják, mintha meg sem történt volna, eltemetik magukban.
a második generációban mindez fantomként bolyong: az érzelmi átvitelek kapcsán, sokszor még itt is annyira közeli a trauma, hogy megnevezhetetlen maga az elszenvedett esemény, tüneteket produkál, betegség, erős rosszullét, teljes érzelmi lefagyottság és szeretethiány, de az oka látszólag nem definiálható, saját történetekhez nem köthető, és a korábbi generáció traumáihoz sem kapcsolják.
a harmadik generációban átalakul az átélő múlt úgy nevezett emlékező múlttá, ahol a történettől és annak fájdalmától egyre jobban távolodva már rá merünk nézni az eseményekre, merünk róla beszélni, foglalkozni a témával, annak fájdalmával, bűntudatával.
negyedik generációban már jóval oldottabban, megdolgozottabban, energetikailag emészthetőbben jelenik meg mindez.
a saját harmincas korosztályom sokszor érzi magát elcseszett generációnak, nem véletlenül.. tipikus harmadik generáció vagyunk, ahol rá kell nézni a borzalmakra és meg kell dolgozni ezek fájdalmát, hogy a saját életünkig eljussunk és ez bizony időigényes feladat, nem megy egyik napról a másikra, hogy visszacsempésszük a szeretetet az életünkbe és letegyük a családi történetek nehéz puttonyát, ami tulajdonképpen nem is a miénk.. úgy működünk, mint a lakmuszpapír, élesen és egyértelműen mutatjuk a tüneteket, nagyon nem vagyunk jól, de az előző generáció totális fagyott passzivitásával ellentétben merünk ránézni a problémákra és a fájdalomtól távolodva helyreállítani a családi rendszer egyensúlyát és menet közben még valahogy megtartani a fókuszt a saját életünk felett is.. nem könnyű feladat, de csak így érdemes..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: