újévi fogadalom?! :)

tegnap a jógastúdióban elfelejtkeztem a szokásos határidőről.. nem meglepő, a folyamatok kreatív része mindig is sokkal jobban vonzott, mint a végrehajtás, ebből adódóan határidőkben sosem voltam túl jó, éljen a káoszelmélet, az úgy izgalmasabb! de a recepciós lány felvetette, hogy az új évi fogadalmaim listájára fel kéne vennem a határidők témakörét is.. elgondolkoztam a dolgon.. vannak olyan történetek, amikben nem nagyon szeretnék fejlődni, mert egész egyszerűen túlságosan sok energia és kevés kecsegtető haszon állnak szemben egymással a mérlegen.. amit nagyon muszáj, azt észben tartok, amit meg nem, annyi rizikót tudok még vállalni, belefér kategória.. természetesen ez a határidő is a fejemben volt, eszembe jutott többször, csak bezavart a karácsonyi bolondok háza.. de az újévi fogadalmakon óhatatlanul is elgondolkoztam..

nem szoktam fogadalmakat tenni, egyrészt mert nekem évkezdésnek a sok iskolapadban eltöltött év után valahogy megmaradt a szeptember, sokkal energikusabb vagyok abban az időszakban, januárban a nagy sötétségben, hidegben valahogy jóval kevésbé érzem magamban a csí áramlását.. persze az elültetett mag is a sötétben kezd el kicsírázni, így a természettel párhuzamban egyáltalán nem haszontalan ez a befelé figyelős időszak.. és valóban, a naptári évkezdés valahogy adja a határvonal lehetőségét két korszak között, nem mintha január elsején pilláinkat nyitogatva már teljesen más világra ébrednénk, mint szilveszter napján, de lélektanilag valahogy mégis.. a holnap egy új nap, nem szennyezi hiba..

a fogadalmakra visszatérve, nekem inkább törekvéseim, irányvonalaim vannak, mint egzakt, kőbe vésett elhatározások.. hogy miért? mert hiszem azt, hogy az ember képes változni, változtatni a dolgain, ha szeretne és oda teszi a fókuszt, de azt is gondolom, hogy ez egy organikus folyamat, egy hosszú út, nem feltétlenül megy egyik napról a másikra.. az okosok azt mondják, hogy  egymást követő 21 nap szükséges ahhoz, hogy egy új szokást magáévá tegyen az agyunk, vagy ki tudja?! 🙂

szóval jönnek a fogadkozások, hogy az új évben majd nem bulizok annyit, sőt, egy komolyabb szilveszter után a ‘soha többet nem iszom’-típusú felkiáltás is gyakran elhagyja szánkat, a fogyókúra és a több testmozgás is klasszikus hozadéka a karácsonyi kaja-orgiáknak, megpróbálunk több időt tölteni a családdal, barátokkal, kevesebbet túlórával, igyekszünk megszabadulni ‘rossz szokásainktól’, hétköznapi függőségeinktől, amik úgy érezzük, megkeserítik életünket, mindennapjainkat.. vajon mi alapján szelektálunk ‘rossz szokásaink’ közül, amiktől szabadulnánk? leginkább az alapján, amivel nem, vagy csak nagyon nehezen tudunk azonosulni, mint saját személyiségünk árnyékrésze, negatív viselkedésmintáink, nehezen fogadjuk el, hogy ez az önszabotáló rész is a mi szerves részünk..

hogyan is működik ez a folyamat? a fölnőtt emberek, amikor erejük teljében vannak, magabiztosak, erősek, kiegyensúlyozottak, az esetek nagy részében pontosan tudják, mi a jó nekik, mi teszi őket boldoggá és azt is teszik tudatosan.. a probléma ott kezdődik, amikor ezt az ideális állapotot megzavarja valami.. a zavar mértékétől függően jön rá a válaszreakciónk, idegesség, ingerültség, frusztráció, aminek vagy az itt és mostban szabad utat engedünk és rádudálunk az előttünk balfaszkodó vasárnapi mazsolára, vagy elfojtjuk, mert mégsem lehet csak úgy leordítani a főnök fejét, bármennyire is nekünk van igazunk az adott témában.. ezeket a belső feszültségeket vagy kipörgetjük és elengedjük, pl sporttal, vagy gyűjtögetjük szépen belül a meg nem emésztett érzelmi vetületet és addig sűrítjük, míg a kukta-effektus be nem robbantja a kis belső pokolgépet.. de a robbanásig vezető út taposóaknákkal van kikövezve, látszatmegoldások instant boldogság adagjaival, pótcselekvésekkel, mint érzelmi alapon zabálás éjszaka, ordas bepiálás, hogy meg tudjunk szabadulni az emberi lét fájdalmától, önostorozás, saját magunk lekicsinylése, hogy mi nem érdemeljük meg a boldogságot, mert lám-lám megint mit műveltünk magunkkal és kész is van villámgyorsan az ördögi kör..

a rossz mintáink, amikkel felnőtt fejjel nem tudunk azonosulni a gyerekkorból jönnek, legtöbbször abból az időszakból, amikor még tudatunkra sem ébredtünk.. akkor ez a berögződés/viselkedés volt a kulcs az életben maradáshoz, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ez volt az egyetlen eszköz a túléléshez, életben maradáshoz.. le kellett mondanunk a saját valós szükségleteinkről, vágyainkról és alá kellet rendelni magunkat a szülők akaratának, legalábbis érzelmi szinten ahhoz, hogy továbbra is a család fészek melegét élvezhessük.. felnőttként persze már sokkal szofisztikáltabb eszköztárral rendelkezünk érdekeink képviseletére, de kimerültségünk miatt sokszor regresszív állapotba kerülünk és automatikusan nyúlunk vissza gyerekkori reakcióinkhoz és húzzuk elő a bűvészkalapból.. ezek a gyerekkori viselkedés-minták, amik valamikor a túlélésünket segítették elő, mára kimondottan gátló tényezővé váltak számunkra..

visszatérve a fogadalmakra.. ezek gyakran saját el nem fogadott személyiségrészünkről, viselkedésünkről szólnak, a be nem tartásuk pedig sokkal gyötrőbbé válik, ezerszer frusztrálóbb, mintha csak lépésenként próbálnánk tenni az elfogadás érdekében, de azért mégis csak hasznosak valamire: történetesen mutatnak egy irányt, hogy milyen tendenciákat, belső folyamatokat, érzelmi reakciókat érdemes megfigyelni, elemezni saját viselkedésünk kapcsán? milyen szituációk hívják életre a tudatalattinkban lévő dacos kisgyerek reakciót? a történeteinken akkor lehet változtatni, ha lelassulunk kicsit, önvizsgálatot tartunk, mit miért is csinálunk és megkeressük a gyökérokokat, hogy valójában a főnök viselkedésében az volt a legfelháborítóbb, hogy nem kezelt partnerként, ignorálta a szükségleteimet és ezzel megszégyenített, mint az általános iskolában a tanító néni, vagy amikor 8 évesen apu lehülyézett a villamoson a szomszéd Julika/Pistike füle hallatára, újra generálta a korábbi feldolgozatlan, lehasított élményt, és ennek az elfojtásából származó feszültségét felnőttként tünetileg máshogy kezeljük, mint gyerekként..

a lelassulás, befelé figyelés hoz egy komoly önreflexiót, amikor már látjuk, hogy mire miért reagálunk saját magunkra nézve károsan, és ez sok esetben segít megakasztani a dinamikát, de persze nem mindig.. ha energiánk és kiegyensúlyozottságunk csúcsán vagyunk, sokszor csak legyintünk a főnök aznapi hülyeségeire, de ha nem ideális napunkat éljük és reggel már veszekedtünk szerelmespármátkánkkal, gyerekünkkel, anyánkkal, szomszéddal, korán sem ilyen egyszerű a történet.. ilyenkor nem mindig tudunk felnőttből reagálni, mert felnőttből reagálni ebben az esetben iszonyatos többletenergiát igényelne, aminek egész egyszerűen híján vagyunk, így az ingernek megfelelő, adekvát reakciót sem tudunk adni a problémára, a tudatos szintet elhagyva regresszióba kerülünk, durcás kisgyerekké változunk és zsigeri, tudatalatti reakciót adunk a szituációra, amin olykor magunk is meglepődünk.. ezekkel az ősrégi, tudat alatt kódolt mintákkal van legtöbbször dolgunk, és ha nem is mindig adható megfelelő felnőtt válasz a problémára, a felismerés már a fél lakbér, lehet építkezni..