szereted magadat?

ez az a kérdés, amit szökő évente sem teszünk fel magunknak.. nem minthogyha egyértelmű lenne rá a válasz, sőt.. leginkább talán azért nem, mert akkor tükörbe kéne nézni mielőtt válaszolunk rá.. és ahogy sokszor megtanultuk, sose tegyél fel olyan kérdést, amire nem akarod hallani a választ, így hát leginkább nem kérdezünk, jó is az a homok, amibe beledughatjuk a fejünket, még ha csikorog is a fogunk alatt..

november végén volt szerencsém egy előadást meghallgatni Böjte Csabával, aki maga is feltette a kérdést a közönségnek a 10 parancsolat bibliai idézete nyomán: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! – vajon hány felebarátunk járna ezzel valóban jól?

a sok-sok éves önismereti munka kapcsán tudom, hogy nekem ezzel meg kellett küzdenem a mindennapokban, mert viszonylag korán kiderült, hogy az őszinte válasz az, hogy a saját magam iránt érzett ‘szeretetemet’ nem kívánhatom senkinek, mert leginkább a saját magam bántásáról szól.. nem szerettem magamat, nem tudtam szeretni magamat.. válogatott módokat találtam ki saját magam kínzására, étkezési zavarokon, legális és illegális drogokon, öngyilkossági kísérleten keresztül, olyan emberekkel vettem körbe magamat, akikről tudtam, hogy biztosan bántani fognak előbb-utóbb, milliónyi önszabotáló módszerem volt, hétköznapiaktól a kevésbé mindennapiig.. ha a Zélet nem dobta ezekre a lehetőséget, akkor én hoztam helyzetbe magam pillanatok alatt.. megvesztem egy morzsányi szeretetért, feláldoztam érte Mindent, miközben őrületes lelkiismeret furdalásom és csalódottság érzésem volt az önsorsrontás mellékhatásai miatt.. ahogy Szabó Lőrinc fogalmazott: “a semmiért egészen”.. tudtam, hogy több van bennem és többre vagyok érdemes, de nem engedtem meg magamnak, hogy mindez így is legyen valójában..

és bár gyorsan eszméltem, hogy minden önkínzás, ének a szeretetért (pontosabban annak illúziójáért) van, ami a végén mindig szublimál egy pillanat alatt, mégis évekig eszköztelen voltam, hogy ezen a dinamikán változtassak.. fejben megvolt, hogy rossz az irány, de tettekben mégsem változott semmi, ugyanúgy tapostam magam, választottam ‘rossz’ utakat, útitársakat, mint a tudatosulás után.. aztán hosszas fejjel a falnak menést követően végül sikerült kapcsolódni a bennem levő végtelen fájdalommal és magánnyal, ami nagyon nem volt egyszerű és kellemes.. kellett hozzá egy erőltetett menet, egy totális kiborulás, hogy végül erőm se legyen védekezni, megkerülni a találkozást a pokol mélyebb bugyraival és az elviselhetetlen kínokkal.. nem volt rózsaszín lányregény, de annál inkább volt valódi.. saját világom összes fájdalmát megéltem és az összes könnyét elhullajtottam, de oldódott a belső feszültség és magamra találtam..

tanultam sok fontos dolgot.. a fájdalomnak ugyanúgy helye van a Zéletben, mint az örömnek, és a szeretet felé vezető út nem szépen megművelt, formára igazított virágágyásokkal van övezve, hanem valami sokkal vadabb, valódibb dzsungellel, a Zélettel.. az érzelmi síkok megdolgozásának és a befelé figyelésnek köszönhetően ma már tudok nemet mondani olyan dolgokra, amik bántóak számomra, legyen szó akár csak olyan apróságról, mint amikor jóga közben igazítanak és tolják kifele a fizikai határaidat, amit az egod élvez, mert a nyakadban van a lában, de a tested nagyon nem, mert kínokat él át menet közben, de ennél jóval komolyabb dolgokat is említhetünk, amikor nem tartják tiszteletben a határaidat, érzéseidet, személyedet..

a titok nyitja a befelé figyelés, amit sokszor évekig kell csinálni, mire rátapintasz a saját belső szükségleteidre.. ahogy Feldmár mondta, annyi elvárás és mások által fontosnak gondolt cél van az ember életében mire felnő, hogy menet közben nagyon gyorsan elveszítjük a kapcsolatunkat a saját vágyainkkal és csinálunk egy csomó dolgot, hogy eleget tegyünk ezeknek, miközben vajmi kevés köze van ezen elvárásoknak a mi tényleges jólétünkhöz.. szóval le kell lassulni és figyelni kell befelé nagyon sokáig és nagyon erősen, mire az ember rálel a tényleges vágyaira, mi az, ami jó neki, boldoggá teszi és tud velük kapcsolódni ezekkel az érzésekkel és már nem megy bele olyan szituációkba, ami súlyos én-határ átlépéssel és agresszióval jár..

ha ma megkérdezné Csaba testvér, hogy örülnének-e felebarátaim, ha úgy szeretném őket, ahogyan magamat, milliószor magabiztosabban tudnék igennel válaszolni a kérdésére, mint évekkel ezelőtt, pedig a tökéletestől még ez is nagyon messze van.. másokat sokkal könnyebb jól szeretni, mint saját magunkat, az általában a folyamat legeslegvége.. ahogy egy kedvenc tanítóm mondta, bánj úgy magaddal, mint egy újszülöttel.. add meg magadnak mindazt, amit a védtelen kis jövevény igényel a növekedéshez, a kíméletes bánásmódot, a megfelelő táplálást, a kellő gondoskodást, jó minőségű pihenést.. ezt a ‘luxust’ ritkán engedjük meg magunknak, általában az öngondoskodás a legutolsó, amire az ember rászánja magát, pedig ez kéne, hogy minden kiindulási alapja legyen.. csak ehhez el kell jutni arra a pontra, hogy igenis megérdemled és a sok pokoli kalandozás után valahol vár a mennyország, de ez magától nem jön el, csak ha elindul érte az ember.. ahogy a népdal is mondja: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ottan kell azt megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.. hát valahogy így.. 🙂

Te hogy szereted felebarátodat? 🙂