vers mindenkinek..

amikor egy vers új értelmezést nyer..
 
József Attila:
KÖDBŐL, CSÖNDBŐL

Nem várom már az életet.

Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,

Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.

Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.

Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.

Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.

Mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,

De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan

S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt

A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,

Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,

A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.

Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,

Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,

Várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,

Mígnem valaki megdöbben,

Míg valaki föl nem ordít,

Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához!

Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet

S legelőször is engemet.

fiatal korom egyik kedvenc verse lassan évtizedek óta.. bárkinek megmutattam, mindenki azt mondta, hogy ezt a depresszív verset, hogy lehet ez a kedvenc?! de valahogy ezer titkos szálon kötődtem hozzá, nem is igazán tudtam, miért?! valahogy fontos volt.. aztán a napokban átkereteződött minden, mert tényleg nem várom már a Zéletet, mert a Zélet itt van, dübörög ezerrel és ajtót nyit magának, ha kell, ha nem.. megjött a megértés.. és a csönd.. túl harcom vad zörején a csönd.. mert ott van mindig a megnyugvás a felszín alatt, csak néha nem nézünk a kulisszák mögé, nem látjuk.. 

Nagy Petinek sok szeretettel, tinédzser éveink margójára 🙂

Tovább a blogra »