adekvát reakciók 1.0

decemberben kudarckonferencián voltam.. igen, jól olvassátok, a kudarcokról volt szó 12 előadó szemszögéből, néhol formabontó előadásmódban.. vegyes volt a felhozatal, ahány ember, annyiféle háttérrel, ciszterci szerzetestől, roma jogi aktivistán, startuppereken át gyerek hospice onkológuson keresztül élsportolóig, színes előadói paletta.. mi jut eszünkbe a kudarc szó hallatán és hogyan tudunk épülni, tanulni belőle, mert hogy lehet bőven, ezt a kérdést igyekezett körüljárni mindenféle szempontok alapján az előadói gárda a saját élményeinek, tapasztalatainak bemutatásával.. volt sok elgondolkodtató történet és izgalmas sors, de a legkomolyabb előadást mégis egy újságíró csajszi tartotta..

spontán előadás volt, ahogy azt azonnal jelezte.. volt egy témája, egy Ginger Rogers szám kapcsán szeretett volna arról beszélni, hogy hogyan kell felállni a padlóról, ha az ember elbukik tánc közben, leporolni magunkat és folytatni tovább, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, de a Zélet másképp írta a forgatókönyvet.. olyannyira másképp, hogy nagyon, így mégis csak másról beszélne.. valahogy a november sok mindenkire depresszióval szállt rá, politikai viharok, gazdasági problémák, ellehetetlenülések, komoly nehézségek és a végső elkeseredés sokakból extrém reakciókat váltott ki.. ezen a szálon indult el az előadás, hogy az amúgy újságíróként, lánglelkű liberálisként, önkéntes aktivistaként tevékenykedő lány életét és emberi kapcsolatait hogyan rajzolják át olyan történések, amikre az egyén vajmi kevés hatással van, és a kicsit is szolidárisabb lelket mennyire megviseli, amikor kilátástalanság veszi körül és írja felül a kapcsolatait, akár olyan drasztikus módon, hogy közeli barátok elkeseredésükben öngyilkosságban látják az egyetlen kiutat..

beszélt a fájdalmáról, a tehetetlen dühről és az adekvát reakciókról.. hogy igenis nem muszáj mindig jókislányként illedelmesen felállni a padlóról, leporolni magunkat és mosolyogva úgy tenni, mintha mi sem történt volna, miközben érzelmi szinten meg lettünk érintve és nyilván való, hogy ilyen villám gyorsan nem tudunk a nehéz érzéseinken túllépni, hanem igenis vannak olyan pillanatok, időszakok, amikor ér szarul lenni..

beszélt olyan klasszikus közhelyekről, amiket szeretünk puffogtatni, mint hogy “olyan még sosem volt, hogy ne lett volna sehogy”, miközben azt érzékeli, hogy ennek az ellenkezője is megvan, rengeteg emberben van nihil a környezetében és persze felmerül a kérdés, hogy vajon mik azok a szituációk, amikben büszkén fel kell állni, leporolni magunkat, menni tovább és mik azok a helyzetek, amikor nem kell jópofát vágni a dolgokhoz, amikor az embernek borzasztó szar és elviselhetetlen és egész egyszerűen nem tudunk felvarázsolni egy matrica-mosolyt sem az arcunkra, nemhogy egy igazit.. hogy ilyenkor igenis ér a padlón fetrengve ordítva bőgve dühösnek lenni és nem csinálni semmit.. és a legmegdöbbentőbb az volt, hogy mindezt a színpadon meg is mutatta, lefeküdt, arccal a földre, ordított és a mikrofonnal a padlót csapkodta.. döbbent csend lett a teremben..

decensen összerakott kis világunkkal, ahol jól eludvariaskodunk a környezetünkkel az esetek nagy többségében éles kontrasztba állítva elég meglepő és arcon vágós volt ez a mutatvány, az érzelmek ennyire őszinte és nyers megmutatása, amit a színpadon láthattunk egy vad idegentől, sokkolta a közönséget, nem lehetett nem a hatása alá kerülni.. miután én osztom azon véleményét, hogy igenis vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor ér szarul lenni és igenis fájhatnak dolgok, amikor indokolt a dekoltázsig lefojt, szétsírt smink és a feldagadt szemek, amikor teljesen rendben van, ha az ember napokig otthon ül kinyúlt mackónadrágban és kakaófoltos atlétában, mert nincs jól és nem akar kapcsolódni a külvilággal, vagy leissza magát, mert úgy kevésbé érzi az emberi lét fájdalmát, ezek valós reakciók valós problémákra és igenis helyük van a mindennapokban..

nem tudunk mindig nett nőcskék lenni élére vasalt kiskosztümben, tökéletesen jól fésült frizurával, folyton polgárian viselkedve, magunkat erősnek mutatva.. illetve tudunk, mert a tanult mintáink ebbe az irányba hatnak, a társadalom és a környezetünk nem szeret úgy nevezett negatív érzelmekkel foglalkozni, mint a düh, szomorúság, fájdalom, mert ezek valahogy félelmetesek lettek, miközben a Zélet természetes velejárói, helyük van a mindennapokban, van létjogosultságuk és igenis ér és kell is rosszul lenni, ha a Zélet úgy hozza.. meg kell szabadulni a konvencióktól és meg kell engedni magunknak azt is, hogy néhanapján szarul legyünk, mert bizonyos szituációkban ez az adekvát válasz.. egész egyszerűen bármennyire is szeretnénk, nem tudunk mindig jól lenni, nem is kell mindig jól lenni és ezt egy vad idegen újságíró lány hitelesen és nagyon arconvágósan be is mutatta egy színpadon.. aztán felállt és leporolta magát, miközben búcsúzóul elénekelte a dalt, amire Ginger Rogers táncolt az ominózus produkciójában.. bennem pedig az volt, hogy ez igen, volt bátorság, őszinteség, erő, mondanivaló, egyéni előadói látásmód, összességében nagyon rendben volt a maga totálisan különc és szabálytalan módjával, megérintett..